Sukár -táncegyüttes

Mélyen elgondolkodok, amikor ezt a szót kiejtem. Cigányok. Egy vesztett nép, amelynek hazát adtak egykor a magyarok. Miért? Miért mondták egykor eleink, hogy maradjatok itt nyugodtan és éljetek velünk együtt békességben? Mi változott meg azóta?

Talán minden megváltozott, csak mi cigányok nem. Sosem szeretett minket senki. Egy 1700-as évekből származó tankönyv sorra vette a Magyar Királyság népeit. Benne voltak a „czigányok” is. Azt írja bujdosó, kuruzsló, vándorló, tolvajnépség. Ezt írta a tankönyv és tanította a falusi tanító mindenkinek, aki iskolába járt akkoriban. Feladta a leckét, a gyerekek másnapra megtanulták és feleltek belőle. Aztán teltek múltak az évek és a gyerekből felnőtt lett és a gyereke megkérdezte, hogy miért nem játszhat a Rigóék Jancsikájával. Apukája azt mondta, mert cigányok és azok elrabolják a gyerekeket és megeszik őket. Biztos hallotta a történetet Kemencről, ahol a cigányokat élve megnyúzták, mert eltűnt egy vándor és valaki azt vallotta, hogy látta amint a cigányok megették. Gyerekeket, felnőtteket, időseket nyúztak meg a bűnért, abban a korban, amit azóta felvilágosodásnak hív a történelem. Persze később a vándor is előkerült, csak eltévedt az erdőben…
Mindegy, ez már régen volt. Nem kell mindig visszafelé sírni, mondják a szocialisták. Nem is nagyon nézek vissza, pedig volna mire. Évek, évszázadok teltek el úgy, hogy a magyarság küzdött magáért, fennmaradásáért. Néha teljesen egyedül. Néha a területén élő nemzetiségek is ellene fordultak, kivéve a cigányokat. A marhavagonok mégis elindultak a népemmel, és nem sokan tértek haza. Mindegy, mondom régen volt már. De mit mondjak, ha ezek jutnak eszembe egyre másra mikor megint azt hallom, hogy „ezek” már nem is emberek. Azt hallom, hogy a cigányságnak az oktatáson keresztül vezet az út kifelé. Hova vezet? Kinek vezet? És ki vezet? Meg azt is hallom, hogy az antiszegregációs projectek racionális monitoringja… satöbbi. Csak egyet nem hallok soha, hogy mi a megoldás.
Liberálisok, meg jogvédők, és politikai aspiránsok tömkelege beszél és beszél és beszél. Közben egy hatalmassá duzzadt nyomorgó tömeg várja, keresi az útját, ami elvezeti egy élethez, amelyet talán sohasem szánt neki senki. Voltak-e ezek a nagyokat ígérők azokon a telepeken, ahol érték egy fej káposzta, és egy meleg pokróc? Látták-e a büntetést követelők azokat a gyerekeket, akiket a sors megfosztott a lehetőségtől, hogy láthassák a szüleiket dolgozni indulni reggel? Ismerjük-e azokat az embereket, és az életüket azoknak, akiknek a háza falán a molotov koktél robbant fel? Tudja-e bárki, hogy milyen felnevelni úgy egy gyereket, hogy tudjuk, ha elmegy dolgozni az iskola után vagy helyett, az első tízévi fizetése mind kell az uzsora kamatainak kifizetésére?
Én éltem cigány telepen. Vágtam reggel a fát és melegítettem a vizet, hogy mosakodni lehessen. Már este elmentünk a kútra vízért, bekészítettük a fát, de azért hajnalban kelni és nem tudni honnan lesz reggeli nem egy boldog élet. Nem kellett lopnunk sohasem, de tudom, hogy sokan indultak az „erdőre” ha úgy hozta a sors. Ez is bűn. Bemenni valakinek a kertjébe és megpróbálni uborkát lopni, az is bűn. Hagyni, hogy valakik éhezzenek, az is bűn.
Sosem értettem egyet azokkal, akik felmentik a cigányságot számtalan hibája alól. Hevesen védik a jogokat és hangoztatják mély megdöbbenésüket a nyomor és a kirekesztés ellen. Ki hozta létre ezt a helyzetet, kinek a felelőssége, hogy vidéken a falvak lakói lassan a vadnyugaton élnek? Kinek kell szavatolnia mindenkinek a békés, nyugodt biztonságos életet, amelynek egyik alapfeltétele a munka. Én nem esem ebbe a hibába. Nyugodtan merem állítani, sok mindenben hibások a cigányok is, hogy a helyzet idáig fajult. Ha egyszer lenne valaki ebben az országban, aki nyíltan beismerné a hibáinkat, attól félek, hogy megköveznék – a magyarok. A gádzsók. Az idegenek. Mert véget vet egy olyan folyamatnak, amely elmossa a nyílt gondolatot, és a nyílt szavakat. Türelmetlenségükben annyira védeni akarják a cigányságot, hogy tettleg okozóivá válnak a helyzet fennmaradásának. Létezik egy ilyen nyílt világ? A társadalomnak van olyan formulája, amelyben azzal, hogy elmondjuk valakiről, hogy cigány, akkor még nem mondtunk róla semmit.
Robbanások, lincselések. Aggódok, nem tagadom. Aggódok a népért, aminek egykor hazát adott ez a nemzet, mert azt hittem magyarok lehetünk. Robbantanak és lincselnek, de kik, és miért? A félelem szülte a haragot és az szülte a gyűlöletet. A tankönyv vetette el a magot és az mára megszülte a gyilkolást? Nem tudom. Becsukom a szemem, és ott ülök megint az árok parton a Tarna patak mellett. Lassan megy le a nap és felém sodródik egy hegedű hangja… szép kép. Csak emlékszem rá, hogy éhes voltam és azon gondolkodtam, ki tehet arról, hogy éhes vagyok. Ugyanezt éreztem, amikor általános iskolában leköptek, mert cigány vagyok. Ugyanezt éreztem, amikor úgy egy éve felállt mellőlem egy házaspár a metrón, mert leült melléjük egy cigány. Gádzsó dilo, bolond idegen, gondoltam. Hát mit tettem, hogy öltönyben, képviselőként is fel kell mellőlem állni?
Robbantásokról és lincselésekről cikkezik minden lap, és beszél róla minden felkent. Éltek-e valaha éhesen a falu szélén, kinézve a közértből, és az orvosi rendelőből? Alig hiszem.
Azt is alig hiszem, hogy a változás hamar el fog jönni. Főleg azért félek én, mert azt kell látnom, hogy sokan pont ennek a helyzetnek a fenntartásában érdekeltek. Liberális jogvédők és a köréjük épült intézmények mindent elkövetnek azért, hogy legyen kit jogvédeni. Amikor csak lehetőség van rá a sírás határán kiáltják a világba, hogy rasszista magyarok a cigányok életét veszélyeztetik. Persze erről a vidéken élő magyarok is mesélni tudnának. Magyarokat mondok, pedig én is magyar vagyok. Meg cigány is. Magyar cigány. Mondhatnám magyar nemzeti cigány. Csak ez senkit nem érdekel, mert ebben nincs hírérték: nem harcolok senki ellen, nem vonulgatok senki előtt és nem mentem fel a hibái alól a cigányságot. Egyszerűen a társadalom hasznos és megbecsült tagja akarok lenni, és nem fogadom el, hogy bárki azt állítsa, hogy számára a magyar nemzet többet jelent, mint nekem. Mert ez valószínűleg nem igaz. Meg persze a cigány nemzetem.
Csak mi fiatal, új gondolkodású polgári életet élő cigányok, nem vagyunk annyira feltűnőek. Egyedül az vesz minket észre, aki nyitott szemmel és nyitott lélekkel jár ebben az országban. Azok észre is vesznek minket, hirtelen nem tudnak velünk mit kezdeni, ezért inkább odébb sompolyognak. Nem is nagyon segít nekünk senki a végzettségünknek megfelelő munkát és életet találni. Persze a többi diplomásnak sem, csak hát minek van nagyobb súlya? Kérdezem a lehető legtisztább objektivitással. Száz értelmiségi gádzsónak a tizennégy millióból, vagy száz cigánynak a nyolcszáz-ezerből?
Nemsokára persze eljön az idő, amikor mi is azt mondjuk, hogy elég. Elég a sok meghallgatásból, ahol csak akkor derül ki, hogy már betöltötték az állást, amikor meglátnak minket. Elég volt a barátnőnk/barátunk családjánál azt bizonygatni, hogy igen, de mi nem úgy élünk, és a családunk sem. Elegünk lesz a sok vezetőből, akiket a Hazafias Népfront képezett ki politikai vezetőnek, vagy minek. De minek?! Ki fogunk állni egy kamera elé és elmondjuk, hogy elég volt. Mindent tőletek kaptunk: hazát, kultúrát, múltat, jelent, jövőt. De a jövőnkért most már tenni akarunk. Polgári életet akarunk magunknak és a leendő gyerekeinknek. A Magyar Köztársaság leendő hasznos és megbecsült állampolgárainak. Mindegyiknek.
 

Az itt olvasható cikk a Magyar Demokrata című újságban jelent meg rólunk...

A szegény sorban élő cigány fiatalok számára a tánc és a zene gyakran jelent kitörési lehetőséget. Ennek élő példája a Szecső Kovács Zoltán vezetésével működő Shukár táncegyüttes. 

A Rottenbiller utcán a Keleti pályaudvar felé sétálva könnyű felismerni a Rajkó székházként is ismert, elhanyagolt szürke házat, már csak azért is, mert az elmúlt rendszer igénytelen szocreál építészetének jellegzetes példája. Az épületet a Magyar Dolgozók Pártja építtette kulturális céllal, hogy az ifjúság a felgyülemlő felesleges energiáit ellenőrzött keretek között táncolja és énekelje ki magából.

Az azonban már nem a kommunista pártfunkcionáriusokon múlott, hogy az e székházban otthonra találó Rajkó zenekar olyan műhelymunkát indított el, amely alapjaiban változtatta meg több száz cigány gyerek életét. 1952-ben Szigeti Pál igazgató és Farkas Gyula művészeti vezető, karmester indította útjára e zenekart. Farkas mint egy népmese hőse járta a Kárpát-medence szegény falvait, s felkarolta a legtehetségesebben muzsikáló magyar cigány gyerekeket.

Ebből a csapatból alakult meg a Rajkó Zenekar. A rajkó egyébként magyarul annyit tesz: cigány gyerek. Az együttes – a később hozzájuk csatlakozott táncosokkal együtt – néhány év alatt országos, majd világhírnevet szerzett. A Rajkóktól aztán többen a híres Száztagú Cigányzenekarhoz kerültek és még ma is muzsikálnak.

Farkas Gyula nevéhez azonban nem csak a szegény sorsú gyerekek felkarolása köthető. Neki köszönhető a zenekar utánpótlását biztosító Rajkó-iskola létrehozása is, és az, hogy a cigányzene kilépett a füstös éttermek homályából a világot jelentő deszkákra, s bizony keresett kulturális produkcióvá nőtte ki magát. A Rajkók története az igazi tehetséggondozás története is, s ez a sikeres program példát adhat napjainkban arra, hogyan lehet valóban kiemelni és segíteni a tehetségeket. Mindehhez persze a ködös gondolatok mentén összeeszkábált roma tehetséggondozó programok helyett valódi tettekre van szükség. Az országos roma oktatási és kulturális központként működő Rottenbiller utcai székház Európa talán egyetlen ilyen jellegű intézménye, élni kellene hát ezzel a lehetőséggel. Az idei év mindenesetre ígéretesen indult a számukra, hiszen a Rajkó zenekar januártól már nem bérlője, hanem tulajdonosa az épületnek.

Mezítlábas hagyomány

Itt kapott próbatermet a Shukár táncegyüttes is Szecső Kovács Zoltán koreográfus vezetésével, aki ezer szállal kötődik a legendás Rajkó zenekarhoz: tizenöt évig hivatásos táncosukként olyan mesterektől tanult, mint Farkas Gyula, Somogyi Tibor vagy Szirmai Béla. Miután kitanulta a táncos szakmát, hivatásos koreográfus lett.

Nagy szó, mert akkoriban az országban csak ketten dolgoztak cigány koreográfusként Balogh Bélával, az ő munkájuk nyomán alakultak Kazincbarcikán, Győrben, Komáromban, Visegrádon és még sokfelé az országban hagyományőrző táncegyüttesek. Mikor Balogh Béla meghalt, Szecső egyedül folytatta a szervezői és koreográfusi munkát, anélkül hogy bármilyen állami támogatás segítette volna, s ez azóta sem változott. Ígéreteket kap csak, s alkalmi gázsit egy-egy fellépésért. Éppen ezért nincs hivatásos zenekara sem a Shukárnak, hiszen a bandát utaztatni, a ruhákat, a kellékeket és az egyéb költségeket állni nem két fillérjébe kerül egy önerőből dolgozó táncegyüttesnek.

S hogy miben más a Shukár, mint a többi hagyományőrző cigány néptánccsoport? Szecső szerint abban, ahogyan az európai cigány néptáncokat színpadra állítják. Ő úgy fogalmaz, ez az „új stílus”, hiszen a szerb, román, magyar vagy akár spanyol cigány folklórt gyúrja maivá, s ezekre az autentikus néptáncelemekre építve látványos, show-műsornak is beillő koreográfiát készít. Ám a show-elemek itt nem a fényeffektusokat vagy a háttérre vetített mozgóképeket jelentik. A produkció maga a tánc, s el kell ismerni, ilyen tüzes, virtuóz táncműsor ritkaságszámba megy e műfajban.

Lovári, vagyis ősi cigány nyelven a tánccsoport nevének jelentése: szép. Valóban az is, mert e koreográfiák legszebb példái a Kárpát-medencei kultúrák egymásra gyakorolt hatásainak, olyanok, mint egy ősidők óta őrzött történet. Élő, eleven örökség, s miközben őrzi a hagyományokat, gyógyítja a lelket is, amelyre nagy szüksége van a modern korban egyre inkább kapaszkodóit vesztő cigányságnak. Ezért is fontos a tánc, a roma kultúra ápolása Szecső Kovács Zoltánnak, s van még egy szívügye: cigány emberként egyik legfontosabb feladatának a tehetséges cigány fiatalok felkarolását tartja, éppen mint fél évszázada mestere, Farkas Gyula.

„A lélek nem megy el”

– Halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok is járnak a tánccsoportunkba. Sokszorosan problémások ezek a gyerekek, hiperaktívak, rossz tanulók, gondok vannak velük az iskolában, ezt el kell ismerni. Ám ahelyett, hogy balhéznának és az utcán lennének, mint sokan a kortársaik közül, kőkeményen dolgoznak a táncegyüttesben, és ragaszkodnak ehhez a körhöz – mondja Szecső, aki nagyon fontosnak tartja, hogy ezek a fiatalok figyelnek egymásra, s ha újak érkeznek a tánccsoportba, segítik őket, helyrerakják egymást is, ha kell. Ez a csoport egy kapaszkodó, ahová csatlakozni tud az egyszerű cigány fiatal.

– De ehhez az is kell, hogy ne csalódjanak bennem! Nem ígérhetek nekik például külföldi turnét, ha bizonytalan az utazás, mert ha átverem őket, elfordulnak tőlem. Sokan átverték már ezeket a fiatalokat, de én ezt sosem tenném – mesél a közösség összetartásáról Szecső, aki igyekszik munkát is szerezni a zömmel munkanélküli táncosainak.

– Rengetegen megfordultak már az együttesben, most három pár van stabilan, rajtuk kívül még negyven fiatal jár le időről időre a próbákra. Sokan lemorzsolódtak az újak közül. Amikor indult a csoport, majdnem százan voltunk. Azóta sokan elmaradoztak, de tudok róluk a mai napig, tudom, sokan visszaestek, a kaszt visszahúzta őket – mondja Szecső, majd magyarázatképpen hozzáteszi, a cigányok kasztban élnek, legyenek romungrók vagy oláh cigányok, s e kasztok nagyon erősek, nem hagyják kitörni tagjaikat. Nem engedik, hogy több legyen valakiből, mint amennyi köztük megszokott. 

– Én sem voltam ám mintagyerek, de nagyon jó pedagógusaim voltak! És persze azért lehetek koreográfus, mert anyám és apám is ezt csinálta. A táncosaim számára hátrányos helyzetükből előnyt faragni csak egyféleképpen lehet, a zenén, a táncon keresztül. S ha e fiatalok famíliájában (nagycsaládban) úgy ismerik őket, mint művészgyerekeket, a kaszt lelkévé válnak, nem vonják be őket a mindennapos dolgokba, csak az ünnepségekbe, mulatozásokba. Akkor a kaszt békén hagyja őket, mert tudja, a lélek úgyse megy el, hanem itt marad közöttük – ecseteli Szecső, milyen út áll a roma fiatalok előtt, s hogyan tudnak átlépni a megszokott szegénység keretein úgy, hogy ami a cigány ember életében a legfontosabb, a család, engedje őket. 

A táncpróbára szállingóznak estefelé a fiatalok. A komor próbaterem gyorsan megtelik jókedvvel, örömmel, talán azért, mert érzik, Szecső együttesében értelmet találtak az életüknek. Bemelegítésként vad ritmusú improvizatív táncot ropnak, a lányok mezítláb, színes szoknyákban, kendőkkel, a fiúk csizmában járják. Aztán sor kerül persze a koreográfiákra is. Magyar hajdútáncra emlékeztető botostánc, szapora legényes és érzéki párostáncok adnak ízelítőt a repertoárból.

Hasznosnak lenni 

– Nem igaz, hogy csak az autentikus táncok a hitelesek. A hagyományos néptáncot az anyamellből szívja magába a gyerek, de a cigány kultúra élő, s nekünk az a feladatunk, hogy ezt az élő kultúrát vigyük a színpadra, s ne csupán a régieket utánozzuk – fogalmaz a koreográfus, aki szerint komoly igény van arra, hogy a cigány kultúra megmutassa magát. Ám a néptánc, a hagyományok ápolása nem csak a színpadi show miatt fontos. Régen falun – többek közt – a táncos alkalmak adtak keretet ahhoz, hogy a fiatalság elsajátítsa a közösségi szabályokat, megtanuljon viselkedni, részese legyen a falusi közösség és a szűkebb környezete életének. S ez napjainkban egyformán igaz lehet a magyar, a délszláv vagy a roma néptáncot tanuló fiatalokra. A néptánc közösségteremtő ereje mellett fegyelemre, koncentrációra is tanít, nem beszélve arról a katartikus élményről, amelyet a közösségi tánc ad művelőjének. Ezt élő példaként igazolja a Shukár próbája, hiszen ezek a magatartásproblémás fiatalok Szecső egy szemvillanására pattannak és teszik, amit a koreográfus kér tőlük, fegyelmezetlenségről szó sem lehet.

– Nekem az a dolgom, mint anyámnak, apámnak, s az öreganyámnak évszázadokon keresztül: élni a nemzet mellett békében, s hasznos tagja lenni, se több, se kevesebb. Engem a többi nem érdekel – mondja búcsúzóul Szecső, s ha csupán ennek töredékét teszi népéért, munkája már nem hiábavaló.