Az itt olvasható cikk a Magyar Demokrata című újságban jelent meg rólunk...
A szegény sorban élő cigány fiatalok számára a tánc és a zene gyakran jelent kitörési lehetőséget. Ennek élő példája a Szecső Kovács Zoltán vezetésével működő Shukár táncegyüttes.
A Rottenbiller utcán a Keleti pályaudvar felé sétálva könnyű felismerni a Rajkó székházként is ismert, elhanyagolt szürke házat, már csak azért is, mert az elmúlt rendszer igénytelen szocreál építészetének jellegzetes példája. Az épületet a Magyar Dolgozók Pártja építtette kulturális céllal, hogy az ifjúság a felgyülemlő felesleges energiáit ellenőrzött keretek között táncolja és énekelje ki magából.
Az azonban már nem a kommunista pártfunkcionáriusokon múlott, hogy az e székházban otthonra találó Rajkó zenekar olyan műhelymunkát indított el, amely alapjaiban változtatta meg több száz cigány gyerek életét. 1952-ben Szigeti Pál igazgató és Farkas Gyula művészeti vezető, karmester indította útjára e zenekart. Farkas mint egy népmese hőse járta a Kárpát-medence szegény falvait, s felkarolta a legtehetségesebben muzsikáló magyar cigány gyerekeket.
Ebből a csapatból alakult meg a Rajkó Zenekar. A rajkó egyébként magyarul annyit tesz: cigány gyerek. Az együttes – a később hozzájuk csatlakozott táncosokkal együtt – néhány év alatt országos, majd világhírnevet szerzett. A Rajkóktól aztán többen a híres Száztagú Cigányzenekarhoz kerültek és még ma is muzsikálnak.
Farkas Gyula nevéhez azonban nem csak a szegény sorsú gyerekek felkarolása köthető. Neki köszönhető a zenekar utánpótlását biztosító Rajkó-iskola létrehozása is, és az, hogy a cigányzene kilépett a füstös éttermek homályából a világot jelentő deszkákra, s bizony keresett kulturális produkcióvá nőtte ki magát. A Rajkók története az igazi tehetséggondozás története is, s ez a sikeres program példát adhat napjainkban arra, hogyan lehet valóban kiemelni és segíteni a tehetségeket. Mindehhez persze a ködös gondolatok mentén összeeszkábált roma tehetséggondozó programok helyett valódi tettekre van szükség. Az országos roma oktatási és kulturális központként működő Rottenbiller utcai székház Európa talán egyetlen ilyen jellegű intézménye, élni kellene hát ezzel a lehetőséggel. Az idei év mindenesetre ígéretesen indult a számukra, hiszen a Rajkó zenekar januártól már nem bérlője, hanem tulajdonosa az épületnek.
Mezítlábas hagyomány
Itt kapott próbatermet a Shukár táncegyüttes is Szecső Kovács Zoltán koreográfus vezetésével, aki ezer szállal kötődik a legendás Rajkó zenekarhoz: tizenöt évig hivatásos táncosukként olyan mesterektől tanult, mint Farkas Gyula, Somogyi Tibor vagy Szirmai Béla. Miután kitanulta a táncos szakmát, hivatásos koreográfus lett.
Nagy szó, mert akkoriban az országban csak ketten dolgoztak cigány koreográfusként Balogh Bélával, az ő munkájuk nyomán alakultak Kazincbarcikán, Győrben, Komáromban, Visegrádon és még sokfelé az országban hagyományőrző táncegyüttesek. Mikor Balogh Béla meghalt, Szecső egyedül folytatta a szervezői és koreográfusi munkát, anélkül hogy bármilyen állami támogatás segítette volna, s ez azóta sem változott. Ígéreteket kap csak, s alkalmi gázsit egy-egy fellépésért. Éppen ezért nincs hivatásos zenekara sem a Shukárnak, hiszen a bandát utaztatni, a ruhákat, a kellékeket és az egyéb költségeket állni nem két fillérjébe kerül egy önerőből dolgozó táncegyüttesnek.
S hogy miben más a Shukár, mint a többi hagyományőrző cigány néptánccsoport? Szecső szerint abban, ahogyan az európai cigány néptáncokat színpadra állítják. Ő úgy fogalmaz, ez az „új stílus”, hiszen a szerb, román, magyar vagy akár spanyol cigány folklórt gyúrja maivá, s ezekre az autentikus néptáncelemekre építve látványos, show-műsornak is beillő koreográfiát készít. Ám a show-elemek itt nem a fényeffektusokat vagy a háttérre vetített mozgóképeket jelentik. A produkció maga a tánc, s el kell ismerni, ilyen tüzes, virtuóz táncműsor ritkaságszámba megy e műfajban.
Lovári, vagyis ősi cigány nyelven a tánccsoport nevének jelentése: szép. Valóban az is, mert e koreográfiák legszebb példái a Kárpát-medencei kultúrák egymásra gyakorolt hatásainak, olyanok, mint egy ősidők óta őrzött történet. Élő, eleven örökség, s miközben őrzi a hagyományokat, gyógyítja a lelket is, amelyre nagy szüksége van a modern korban egyre inkább kapaszkodóit vesztő cigányságnak. Ezért is fontos a tánc, a roma kultúra ápolása Szecső Kovács Zoltánnak, s van még egy szívügye: cigány emberként egyik legfontosabb feladatának a tehetséges cigány fiatalok felkarolását tartja, éppen mint fél évszázada mestere, Farkas Gyula.
„A lélek nem megy el”
– Halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok is járnak a tánccsoportunkba. Sokszorosan problémások ezek a gyerekek, hiperaktívak, rossz tanulók, gondok vannak velük az iskolában, ezt el kell ismerni. Ám ahelyett, hogy balhéznának és az utcán lennének, mint sokan a kortársaik közül, kőkeményen dolgoznak a táncegyüttesben, és ragaszkodnak ehhez a körhöz – mondja Szecső, aki nagyon fontosnak tartja, hogy ezek a fiatalok figyelnek egymásra, s ha újak érkeznek a tánccsoportba, segítik őket, helyrerakják egymást is, ha kell. Ez a csoport egy kapaszkodó, ahová csatlakozni tud az egyszerű cigány fiatal.
– De ehhez az is kell, hogy ne csalódjanak bennem! Nem ígérhetek nekik például külföldi turnét, ha bizonytalan az utazás, mert ha átverem őket, elfordulnak tőlem. Sokan átverték már ezeket a fiatalokat, de én ezt sosem tenném – mesél a közösség összetartásáról Szecső, aki igyekszik munkát is szerezni a zömmel munkanélküli táncosainak.
– Rengetegen megfordultak már az együttesben, most három pár van stabilan, rajtuk kívül még negyven fiatal jár le időről időre a próbákra. Sokan lemorzsolódtak az újak közül. Amikor indult a csoport, majdnem százan voltunk. Azóta sokan elmaradoztak, de tudok róluk a mai napig, tudom, sokan visszaestek, a kaszt visszahúzta őket – mondja Szecső, majd magyarázatképpen hozzáteszi, a cigányok kasztban élnek, legyenek romungrók vagy oláh cigányok, s e kasztok nagyon erősek, nem hagyják kitörni tagjaikat. Nem engedik, hogy több legyen valakiből, mint amennyi köztük megszokott. 
– Én sem voltam ám mintagyerek, de nagyon jó pedagógusaim voltak! És persze azért lehetek koreográfus, mert anyám és apám is ezt csinálta. A táncosaim számára hátrányos helyzetükből előnyt faragni csak egyféleképpen lehet, a zenén, a táncon keresztül. S ha e fiatalok famíliájában (nagycsaládban) úgy ismerik őket, mint művészgyerekeket, a kaszt lelkévé válnak, nem vonják be őket a mindennapos dolgokba, csak az ünnepségekbe, mulatozásokba. Akkor a kaszt békén hagyja őket, mert tudja, a lélek úgyse megy el, hanem itt marad közöttük – ecseteli Szecső, milyen út áll a roma fiatalok előtt, s hogyan tudnak átlépni a megszokott szegénység keretein úgy, hogy ami a cigány ember életében a legfontosabb, a család, engedje őket.
A táncpróbára szállingóznak estefelé a fiatalok. A komor próbaterem gyorsan megtelik jókedvvel, örömmel, talán azért, mert érzik, Szecső együttesében értelmet találtak az életüknek. Bemelegítésként vad ritmusú improvizatív táncot ropnak, a lányok mezítláb, színes szoknyákban, kendőkkel, a fiúk csizmában járják. Aztán sor kerül persze a koreográfiákra is. Magyar hajdútáncra emlékeztető botostánc, szapora legényes és érzéki párostáncok adnak ízelítőt a repertoárból.
Hasznosnak lenni
– Nem igaz, hogy csak az autentikus táncok a hitelesek. A hagyományos néptáncot az anyamellből szívja magába a gyerek, de a cigány kultúra élő, s nekünk az a feladatunk, hogy ezt az élő kultúrát vigyük a színpadra, s ne csupán a régieket utánozzuk – fogalmaz a koreográfus, aki szerint komoly igény van arra, hogy a cigány kultúra megmutassa magát. Ám a néptánc, a hagyományok ápolása nem csak a színpadi show miatt fontos. Régen falun – többek közt – a táncos alkalmak adtak keretet ahhoz, hogy a fiatalság elsajátítsa a közösségi szabályokat, megtanuljon viselkedni, részese legyen a falusi közösség és a szűkebb környezete életének. S ez napjainkban egyformán igaz lehet a magyar, a délszláv vagy a roma néptáncot tanuló fiatalokra. A néptánc közösségteremtő ereje mellett fegyelemre, koncentrációra is tanít, nem beszélve arról a katartikus élményről, amelyet a közösségi tánc ad művelőjének. Ezt élő példaként igazolja a Shukár próbája, hiszen ezek a magatartásproblémás fiatalok Szecső egy szemvillanására pattannak és teszik, amit a koreográfus kér tőlük, fegyelmezetlenségről szó sem lehet.
– Nekem az a dolgom, mint anyámnak, apámnak, s az öreganyámnak évszázadokon keresztül: élni a nemzet mellett békében, s hasznos tagja lenni, se több, se kevesebb. Engem a többi nem érdekel – mondja búcsúzóul Szecső, s ha csupán ennek töredékét teszi népéért, munkája már nem hiábavaló.
